Az első világháború után az Oszmán Birodalom felbomlott, és Palesztina brit ellenőrzés alá került. A Nemzetek Szövetsége 1922-ben hivatalosan is Nagy-Britanniára bízta a terület igazgatását, amelyet brit mandátumnak neveztek.
A brit uralom közel harminc éven át tartott. Ez alatt az időszak alatt alakultak ki azok a politikai, társadalmi és demográfiai folyamatok, amelyek később meghatározták a palesztin-izraeli konfliktus alakulását.
A Balfour-nyilatkozat öröksége
A brit mandátum egyik alapját az 1917-es Balfour-nyilatkozat jelentette, amely támogatásáról biztosította egy zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztinában.
A mandátum szövege átvette ezt az elvet, és a brit közigazgatás feladata lett annak elősegítése.
Sok palesztin számára ez már a kezdetektől problémát jelentett. A lakosság többségét alkotó palesztinok úgy érezték, hogy jövőjükről egy külső hatalom döntött anélkül, hogy ehhez hozzájárulásukat kérte volna.
Bevándorlás és társadalmi változások
A brit mandátum éveiben jelentősen nőtt a zsidó bevándorlás Palesztinába, különösen Európából.
Új települések, intézmények, iskolák és gazdasági szervezetek jöttek létre. Ezzel párhuzamosan a palesztin társadalom is politikailag egyre szervezettebbé vált.
A két közösség gyakran eltérő elképzelésekkel rendelkezett Palesztina jövőjéről, ami fokozódó feszültségekhez vezetett.
A palesztin tiltakozások
A palesztin lakosság már az 1920-as évektől kezdve tiltakozott a brit politika ellen.
Tüntetések, sztrájkok és politikai kongresszusok követték egymást. Egyre többen követelték a függetlenséget és a bevándorlás korlátozását.
A brit hatóságok időnként vizsgálóbizottságokat állítottak fel, de a konfliktus alapvető kérdéseit nem sikerült megoldani.
Az arab felkelés (1936-1939)
1936-ban általános sztrájk és fegyveres felkelés kezdődött, amely a brit uralom és a gyors társadalmi változások elleni tiltakozásból nőtt ki.
A felkelés három éven át tartott.
A brit hadsereg jelentős erőkkel lépett fel, több ezer palesztint letartóztattak vagy bebörtönöztek, és a palesztin politikai vezetés jelentős része meggyengült.
Sok történész szerint ez hosszú távon jelentősen csökkentette a palesztin társadalom politikai mozgásterét a következő évtizedben.
A mandátum utolsó évei és az erőszak eszkalációja
A brit mandátum utolsó évtizedében a konfliktus egyre inkább fegyveres jelleget öltött. Palesztin csoportok, a brit hatóságok, valamint különböző zsidó fegyveres szervezetek egyaránt részt vettek erőszakos összecsapásokban és támadásokban.
Az 1936-1939 közötti arab felkelés leverése után a palesztin politikai vezetés jelentős része meggyengült, miközben a második világháborút követően a cionista fegyveres szervezetek egyre intenzívebb harcot folytattak a brit mandátumi hatóságok ellen.
A legismertebb ilyen szervezetek közé tartozott a Haganah, az Irgun (Etzel) és a Lehi (Stern-csoport). Bár eltérő stratégiákat követtek, mindegyik fontos szerepet játszott a mandátumi időszak végének eseményeiben.
A második világháborút követően a helyzet tovább romlott.
A holokauszt után nőtt a nemzetközi támogatás a zsidó bevándorlás iránt, miközben a palesztin arab lakosság továbbra is ellenezte az ország felosztásának gondolatát.
King David Hotel (1946)
július 22-én az Irgun felrobbantotta a jeruzsálemi King David Hotelt, amelyben a brit közigazgatás és katonai parancsnokság irodái működtek. A merényletben 91 ember vesztette életét, köztük britek, palesztinok és zsidók. Az esemény a brit mandátum időszakának egyik legismertebb fegyveres támadása lett.
1945 és 1948 között a brit hatóságok egyre nehezebben tudták ellenőrzés alatt tartani a helyzetet. Támadások érték a brit közigazgatást, infrastruktúrát és katonai célpontokat, miközben a palesztin lakosság és a zsidó közösség közötti konfliktus is egyre súlyosbodott. A brit kormány végül úgy döntött, hogy a kérdést az ENSZ elé viszi.
1947-ben az ENSZ elfogadta Palesztina felosztásának tervét.
A javaslat külön zsidó és arab állam létrehozását irányozta elő, Jeruzsálemet pedig nemzetközi igazgatás alá helyezte volna.
A zsidó vezetés elfogadta a tervet.
A palesztin vezetők és az arab államok többsége elutasította azt, részben azért, mert igazságtalannak tartották a terület felosztását, valamint azért, mert a lakosság többsége nem támogatta a javaslatot.
Deir Jászin (1948)
április 9-én Irgun és Lehi harcosok megtámadták a Jeruzsálem közelében fekvő Deir Jászin falut. A támadás során több mint száz palesztin civil halt meg. A történészek az áldozatok pontos számáról vitatkoznak, de egyetértenek abban, hogy az eset jelentős hatással volt a palesztin lakosságra.
A támadás híre gyorsan elterjedt, és sok helyen hozzájárult ahhoz a félelemhez, amely az 1948-as menekülthullám egyik tényezőjévé vált.
Deir Jászin a legismertebb, de nem az egyetlen ilyen esemény volt. 1948 májusa előtt több palesztin települést is támadás ért, és számos helyen a civil lakosság elmenekült vagy elűzték. A Deir Jászinban történtek különösen nagy visszhangot váltottak ki, ezért a falu neve később az 1948-as palesztin exodus egyik szimbólumává vált.
A mandátum összeomlása
1947 végétől a brit mandátum gyakorlati értelemben fokozatosan összeomlott. A különböző fegyveres szervezetek egyre nagyobb befolyást szereztek, míg a brit hatóságok felkészültek a kivonulásra.
1948 május 14-én a brit mandátum hivatalosan véget ért. Ugyanezen a napon kikiáltották Izrael Állam függetlenségét.
A következő hónapok eseményei háborúhoz, tömeges meneküléshez és kitelepítésekhez vezettek, amelyeket a palesztin történelmi emlékezet Nakba ("katasztrófa") néven tart számon.
Források:
Rashid Khalidi – The Hundred Years' War on Palestine (2020)
Tom Segev – One Palestine, Complete: Jews and Arabs Under the British Mandate (2000)
Ilan Pappé – The Ethnic Cleansing of Palestine (2006)
Avi Shlaim – The Iron Wall: Israel and the Arab World (2001)
United Nations Information System on the Question of Palestine (UNISPAL) https://www.un.org/unispal/